Predesztináció
Egykor az Úr a tenyerébe vett,
és megpróbált saját arcára gyúrni,
s már nincsen módom tőle szabadulni,
ha felemel s kedvére nézeget,
aztán csalódik, és a kínzott testet
messze hajítja, pedig tudja jól,
míg egy maréknyi sárért lehajol,
hogy persze abba is lelket lehelhet,
mégsem lesz más, mint akit eldobott,
s ki élő volt kezében, majd dolog
lett ismét, mert jósolható a pálya,
amit élettelen testem befut,
de azelőtt pokolra úgyse jut,
csak holtában kezdődik szolgasága.
Kezdetben az Isten
Az Isten kezdetben vidám volt,
gyakran mosolygott, ritkán büntetett,
aranyszínű ruhában járt-kelt,
és olykor maga mellé ültetett,
láttam a fiát a kereszten,
szúrta fejét a töviskoszorú,
de tudtam, hogy csupán egy kép ez,
s a valóságban mégsem szomorú,
megszabadított a gonosztól,
és adott szilvaízes kenyeret,
ősszel a fák alól a parkban
együtt gyűjtöttünk színes levelet,
aztán már ritkábban mosolygott,
sokat kérdeztem, keveset felelt,
igaz, hogy egyszer rajtakaptam,
ahogy magában halkan énekelt,
a falról eltűntek a képek,
és fent az égről is a csillagok,
már rég nem látok el odáig,
pedig úgy tudtam, hogy mindig ragyog,
s most csak utcai lámpa ég kint,
távolabb minden csupa fekete,
ruhája van, de nincsen arca,
elfogyott mindennapi kenyere,
alig emlékszem a kezére,
s már nem hiszem, hogy egyszer felderül,
fekete, fekete, fekete,
hiányzik mégis istentelenül.
Utolsó fohász
Visszahúzódom egyetlenegy versbe,
amelynek alig néhány sora van,
aztán tovább, egy mondatban alany
vagy állítmány leszek, hogy így-úgy egybe-
foghassam még a mondatrészeket,
míg egymástól elválnak mindörökre,
mintha a borsóhéjból kipörögne
s szétszóródna a mag, nem én leszek
a tobzódó kert, darabokra törnek
a rózsaszínek, sárgásbarnák, zöldek,
most már egy szó vagyok csak, ha vagyok,
s ami külön van, azon nincs hatalmad,
nem tőled függ, hogy éljek-e vagy haljak,
vedd vissza minden képződ és ragod!
(Megjelentek az Alföld 2017/10., Reformáció500 tematikájú számában.)
Hozzászólások